(csoki-csoki-csokoládé)
Fancsikó fölállt, meghajolt, és kezet fogott
volna velem, ha Pinta nem előzte volna meg őt, és kis keze nem
szorította volna már az én kisebbemet. Fancsikó frakkban, ami egyszerre
öregíti és fiatalítja is, Pinta meg klottnadrágban, tornacipőben. Miután
elbúcsúztak, kimentem a konyhába nézni édesanyámat, ahogy dolgozik. Meg
azért is, hogy elmeséljem Fancsikónak és Pintának az ESETÉT. A
konyhaajtó nehezen nyílt, mert… nem tudom, miért. Édesanyámat láttam,
rajta a kötény vaspántjait. A konyhaajtó nehezen csukódott.
– Nos? – hallottam, anélkül hogy a hát görbülete mozdult volna.
– Kijöttem.
Odamentem mellé, és fejemmel megtuszkolva a
könyökét, megnéztem, mit csinál. Egy lábos volt ott vagy micsoda (lehet,
hogy egy fazék?), mindenesetre nem láttam bele, hiába ágaskodtam.
– Miért csikorogsz az ajtóval? – szólt váratlanul, és alkarjával enyhén ellökött a lábostól (vagy fazéktól).
– Nem én csikorgok. Ő csikorog.
Keze forgása megállt (valamit keverhetett abban a micsodában), rám nézett.
– No?
– Mondjam el?
Pirult arccal fordult felém, nem volt szomorú, és nem nevetett, csak a halántékához csapódott egy hajtincs.
– Rendben, elmesélem.
Enyhe szomorúsággal meséltem, mert eredendően nem ezt akartam elmondani. DE EZ MINDÉG IS ÍGY VAN.
– Fancsikó ment az erdőben, mögötte Pinta.
Édesanyám újra háttal állt felém, és nagyon gyorsan forgott a keze, amint azt válla apró rezdüléseiből megállapíthattam.
– Az erdőben nem járt senki, sem szél, sem
napfény, sem vadállatok, csak Fancsikó és Pinta. Nézd, komám, mondta
Fancsikó, majd ugyanezt mondta Pinta, és mentek tovább. Az erdőben fák
voltak. De már nem járt ide senki, a bogarak és a madarak sem, és a
giliszta sem. Az emberek sem jöttek már, mert minek. Azért jöttek
egykor, hogy bánatukat ráakasszák a fákra. De a zöldellő fák már
roskadoztak a bánattól, és több nem fért rájuk. Látod, komám, mondta
Fancsikó, és Pinta is mögötte. Pinta levette az atlétatrikóját, és
Fancsikó a frakk-kabátját, összecsomagolták olyan zsákfélévé, és
leszedték a termést. Fütyültek közben, hogy ne lopjanak. Vagy másért
fütyültek. Mikor beállítottak hozzám, édesapa még nem volt otthon, pedig
már jó késő volt, édesanya meg bent volt a felnőttszobában. Fogadtam
őket. Talán a fürdőszobába, mondta Pinta. Nem. Akkor az ágy alá. Nem.
Fancsikó nem szólt semmit, fogta a zsákot, és elindult a konyha felé. A
küszöbön megállt. Ide. Ásni kezdtünk. De aztán nem tudtuk rendesen
elpanírozni…
– Planírozni – mondta szórakozottan édesanyám hangja.
– …mert sok volt a zsákban, meg sietni is kellett, mert hallottuk édesapát zörögni a kulccsal, és még előbb kicsit énekelni.
– Jól van, eredj játszani.
Ahogy mentem volna ki, nyílt az ajtó (épp
nyúltam a kilincsért, amikor az magától lebillent, magával rántva
valahogy az ajtót), és bejött édesapám.
– Jó reggelt – köszöntöttem, mert még nem láttam, akkor kelt föl. Borzas volt a feje.
– Üdvözlöm, uram, e mámoros reggelen – mosolygott.
Ekkor édesanyám (de milyen hirtelen! tényleg:
nagyon hirtelen) megfordult, és mondott valamit, de ekkor én már nem
figyeltem, hanem a sarokba szaladtam, mert megláttam ott Fancsikót és
Pintát. Nagyon csodálkoztam. Fancsikó azt mondta, hogy MINDEN
VALÓSZÍNŰSÉG SZERINT édesanyám csokoládékrémet kever ki, és hogy
értem-e. Pinta lelkesen mosolygott.
– És mindezek ellenére üdvözlöm e szorgalmas
virágszálat, életem suvickolóját – hallottam édesapámat ekkor, és
nevetni kezdtem, mert vicces volt, amit mondott.
– No – nézett rám szomorúan édesanyám, és láttam, ahogy beleesik a gyűrűje a csokoládéba.
– Ne csapkodd azt a bizsut – mondta édesapám,
és odalépett édesanyámhoz, egyik kezével átkarolta, a másikkal meg
turkált a csokoládéban, de mutatóujja nem talált rá a jegygyűrűre.
A szüleim egymás szemét nézték, s ezt
használtuk mi ki. Benyúltam a lábosba (vagy fazékba), és kisvártatva
éreztem, ahogy az édes csokitóba pottyant gyűrű az ujjamra tekeredik.
Mint egy aranygiliszta. Pinta és Fancsikó sem maradt tétlen; Pinta
nyakába vette Fancsikót, aki kihalászta édesapám hiábavaló, tehetetlen
igyekezetét a csokitóból. Gondosan lenyaltam az aranygilisztát, és csak
aztán rándítottam édesanyám kötényén.
– Itt van.
Édesapámnak meg azt mondtam.
– Mi az, édesapám: lábos vagy fazék?
Ő tenyerével lesimította a haját, és a kilincs felé nyúlt. A nyikorgással együtt mondta.
– Edény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése